Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Bucsától-Miskolcig

 

A bucsai gyerekkor

Nem akarok regényt írni, csak néhány érdekes - talán közérdeklődésre is számot tartó - pillanatképet, érdekességet papírra vetni.

A gyerekkoromat Bucsán éltem, amely egy 2600 lelkes falu Békés megye legészakibb csücskében, Karcag közelében. A nagyszüleim neveltek, akik nagyon szegények voltak. Volt 6 hold földjük, amit legalább 3-szor kellett bevinni a TSZCS-be, bár mindig  vissza is kapták, de egyre messzebb és egyre rosszabb helyeken. Az egyik földjükön olyan nagy mélyedés volt, hogy a nagy júniusi esőzések után nekem derékig ért a víz, ki is használtam fürdőzésre.  

Téli-nyári emlékek

A nagy szegénység ellenére, egyre több és kedves emlék bukkan fel a gyerekkoromból….

Nyaranként fürdés, órákon át történő fogócskázás és horgászás az általunk Berettyónak nevezett „folyóban” (valójában csatorna) Télen pedig a befagyott ártéren a saját gyártmányú korcsolyával való csúszkálás…

A nyári szünidőbeli étkezés nagyon olcsó, szinte ingyen volt…Minden udvarban és az utcában 10 méterenként volt eperfa, amelyeken éppen az iskolaév befejezésekor kezdett érni az eper. A termésük 3-4 hétig folyamatosan érett, volt köztük fehér, lila, rózsaszín és fekete színű. Attól kezdve a szezon végéig minden nap az eperfákon reggeliztünk, ebédeltünk, vacsoráztunk, néha egy kis zsíros, vagy cukros kenyérrel megspékelve…. Itt jegyzem meg, hogy azóta sem ettem olyan finomat, mint a nagyanyám sütötte friss, meleg cipó kacsazsírral megkenve!

Csínytevés: az egyik télen befogtam a napi tejadagot szolgáltató  kecskéket a szánkó elé, amelyek ijedtükben elkezdek vágtatni és végül átugrottak a legközelebbi kerítésen, én meg ott lógtam fejjel lefelé a dróton, a két kecske meg a másik oldalon…

Ekkor kedveltem meg a postagalambokat. Egy év alatt  összespórolt 20 forintomon vettem 2 pár fiók postagalambot, amelyek úgy megszerették a kis házunk padlását, hogy hiába lopták el, illetve később hiába adtam el őket mindig visszajöttek.

50 évvel később a miskolci telkemen újra kezdtem a galambászást, de itt már nem volt szerencsém, a közelben fészkelő sólymok sorra levadászták őket.

Éjszakai „kalandok”

Voltak azért kellemetlen élményeim is:1952-ben 25 deka kenyeret kapott mindenki fejenként, ráadásul órákat kellett sorakozni a péküzlet előtt. Na gondoltam, velem nem szúrtok ki,  megoldom, hogy én legyek az első a sorban. Egyik éjjel 0 órakor fogtam a kis sámlit és mentem sorakozni az üzlethez..(Reggel 7-kor nyitott a bolt.) Életem egyik legnagyobb csalódása volt, hogy már csak 4-ik lettem a sorban, 3-an már ott ültek az üzlet előtt.

Viszont amikor a már több száz főre gyarapodott tömegből 7 óra 15-kor büszkén kitörtem a 75 deka fekete kenyérrel, nagyanyám már ott várt a bolt melletti kis utcában, valamit szorongatva a kötője alatt..

- Gyere kisfiam sütöttem neked kalácsot….(Az otthoni kis dugi lisztből, amiért akkor börtön járt)

Ebben a korszakban éjjel 2-kor vágtuk le a kis malackát  a konyhában, hogy a malacvisítást senki ne hallja a faluban. (Ha valakit feljelentettek fekete vágásért, annak súlyos következményei voltak.) A pörzsölés is a konyhából nyíló kemencében történt..  Hát elég izgalmas volt……

Tanyázás

Az egyik legkedvesebb foglalatosságom az un. tanyázás volt, amely lényegében a hosszú téli estéken a szomszédoknál történő kukoricamorzsolással egybekötött beszélgetés, adomázás volt, amit én tátott szájjal hallgattam. A beszélgetés általában a 1920-30-as évek eseményeit elevenítette fel. Szóba került az uraság, az intéző viselkedése, a cselédek sorsa, különös tekintettel  a szerelmi viszonyok alakulására. (Abban az időben 8 család lakott egy cselédházban és 4 család osztozott 1 konyhán) A legnagyobb büntetésnek éreztem, ha én nem mehettem el a tanyázásra.

Ritkábban és halkabban beszélgettek a felnőttek az oroszok bejöveteléről. Ebből a korszakból származik az alábbi,  a nagyanyám által elmesélt történet:

1944-ben a nagyszüleim „megvendégeltek” néhány, a faluban állomásozó orosz katonát. Az ebéd a vendégek által  „kikövetelt” libasült volt. Ették a katonák a libacombot, közben mondogatták az orruk alatt: “harasó, harasó…”

Erre nagyanyám mondja nagyapámnak:

- Hallja mán mit mond ez az orosz:  hogy Karaséknál só van!!! Biztos így akarja meghálálni a jó ebédet. (Akkor már jó néhány hónapja nem lehetett sót kapni) Na gyorsan induljon Karasékhoz sóért. (Karasék 2 utcával odébb laktak)

Ment is nagyapám, de sajnos sót ott sem kapott….

Nagybátyám

A nagybátyám igazi nagy vagány volt a faluban. Általában a  mezőny legjobbja volt a mezítlábas focimeccseken, a kugli partikban és a kocsmai verekedésekben….

A hétvégi lakodalmakban egy négytagú cigánybandában ő volt a bőgős. Élvezet volna nézni, ahogy forgatta, meg ütemre verte a nagybőgőt! Vasárnap reggelenként - hazajőve a lagziból - a kopott vászontarisznyájából az asztalra szórta az éjszakai „termést”: mindenféle egybenyomódott süteményeket és tortákat, köztük az agyon-gyűrött 10-20 forintosokkal….Nagy élmény volt a pénzt kiválogatni, letörölgetni, közben kanállal enni a sütemény dzsamát:-)

Természetesen ő volt az arató-, meg a cséplőbrigád vezetője is. A cséplési szezonban az egyetlen szobánkban hajnalig vitatkoztak, veszekedtek, hogy kinek mennyi jár az „élet”-ből. A barátommal gyakran vittünk ebédet a cséplőgépnél dolgozóknak..Egyszer nagyon megjártuk. Almalevest és krumplis tésztát vittünk a zománcos ételhordóban, amit útközben a játék hevében elejtettünk. Azt hittük nem lesz semmi baj, csak akkor komorult el az ábrázatunk, amikor a barátom apja fogai között hangosan kezdett ropogni az almaleves. Ezt követően hazáig futottunk….  

Pályaválasztás (?)  

Befejezvén az általános iskolát teljes bizonytalanságban voltam..Az utcabeli barátaim többsége készült Karcagra, Szeghalomra középiskolába, kollégiumba. Nekem ez nem adatott meg mivel, mint mondtam szegények voltunk…A kilátástalanság (és a leendő középiskolás barátaim jó sorsa iránt érzett irigység) jegyében telt az utolsó bucsai nyaram, amikor augusztus vége felé megláttam az egyik újságban, hogy pótfelvételt hirdetnek a diósgyőri 100-as számú ipari tanuló iskolába, ahol ráadásul ösztöndíjat is fizetnek, továbbá 50 fillérbe kerül egy ebéd! Azonnal jelentkeztem és mindjárt fel is vettek gyalus-marós tanulónak. (A felvételi bizottság egyik tagja megjegyezte ugyan, hogy az ide jelentkező gyerekek bizonyítványai között, az enyémhez hasonlóval (jeles) még nem találkoztak.)

Így kezdődött 18 éves gyalus-marós pályafutásom a Diósgyőri Gépgyárban, közben esti és levelező tagozaton elvégeztem mindenféle iskolákat. Később szakszervezeti, majd tanácsi vezető lettem és 1991-2007-ig nyugdíjba vonulásomig a megyei munkaügyi központban dolgoztam. ( De ez már egy másik történet )

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.